Chapter 2 I'm not a seraph! Or does it?

Azt mondták, hogy a sötétségben nyugalom lesz, hogy elfelejted a gondjaidat, hogy csak a békére koncentrálsz. Nos, ez nem igaz. Az összes gondom előjött, és mindenre figyeltem csak  a békére nem. Azon gondolkoztam amit a titokzatos barátom mondott. Hogy lehetnék én két szeráf gyermeke? először is; nekem vannak szüleim. Vagy legalábbis voltak. Emberek. Másodszor; nincsen se szárnyam, se semmilyen erőm. Harmadszor; - ami a legfontosabb - szeráfok nem léteznek. De akkor miért mondta volna? Miért mondta azt, hogy ő a 4. szeráf? Mi az az éjszülött? És miből gondolja, hogy én vagyok az??? Mármint, igaz, hogy én éjszaka születtem, talán épp éjfélkor. Az is igaz, hogy 17 éves vagyok, sőt nemsokára 18. De ismétlem˙(!) nekem vannak szüleim. Vagyis... voltak. Mielőtt meghaltak. Ahogy rájuk gondoltam ismét elfogott a szomorúság. Gyorsan eltereltem a gondolataimat. Ha valóban szeráf lenne, akkor hol van a szárnya? Azt mondta, hogy a szeráfoknak két hatalmas szárnyuk van. Mellesleg, ha én is az lennék, nekem hol van? El sem hiszem. Már majdnem 1 éve ismerem, erre képes ilyet hazudni nekem. Erről eszembe jutott a szülinapom. 2 nap és betöltöm a 18-at. Egyedül ünnepelek majd a nagy házba. Igazi barátom egy sincs,  csak olyan akivel elvagyok. De velük semmit nem tudtam megbeszélni. Ráadásul az érettségi óta nem is találkoztam velük. Mióta elkezdődött a nyár senkivel nem beszéltem. A szüleim rám hagyták mindenüket. Gyámot nem kaptam, hiszen mindjárt itt a 18. szülinapom. Az első egyedül. A szüleim nélkül. Csak rájuk számíthattam. Fenébe! Már megint rajtuk agyalok. Nem tudtam őket meggyászolni, csak elfojtottam magamban, mint a többi érzéseimet. Félek, hogy egyszer kirobban belőlem és mindenkit aki körülöttem van, felégetek. Miket is beszélek?! Nem maradt senkim. Az egyetlen aki velem volt egész eddig, az az idegen volt. De most őt is el fogom veszíteni. Hiszen, biztos ezért találta ki ezt a kis mesét. Tessék, már úgy beszélek, mintha valóságos is lenne. Hangfoszlányok törték át a sötétséget. Engem szólongattak. Már éber voltam, de a szemem még csukva volt. 

- Bethany! Kérlek ébredj fel Beth! - az idegen hangja. 

- Ő Bethany Force? - ez a hang számomra ismeretlen volt. Féltem. Rettentően féltem. Puha ágyat éreztem magam alatt. Hol vagyok? Megpróbáltam kinyitni a szemem, de az éles fény miatt vissza kellett csuknom. Ismét megpróbáltam, ám ezúttal sikerült is, mégis azt kívántam bár ne tettem volna. Nem csak arra gondoltam, hogy kinyitottam a szemem. Hanem arra is, hogy megkérdeztem azokat. Hisz akkor most a mezőn ülnék az ölében. Nyugodtan beszélgetnénk. De nem. Ami volt, már elmúlt. Nem lehet rajta változtatni. Egy szobában voltam. Egy hatalmas franciaágyon. Puha ágynemű volt felhúzva, a párnákba belesüppedtem. A szoba olyan volt, mint egy királyi lakosztály. Csak itt aranydíszítések helyett, fehér volt minden. Hófehér. Ekkor besüppedt az ágy mellettem, mire odanéztem. Az idegen volt ott, mellette valaki akit még soha életembe nem láttam. Ijesztően nézett ki. Termete magas és izmos. Tekintete erőt és bölcsességet sugárzott, mégis alig nézett ki többnek 27-nél. Ahogy végignéztem rajta megakadt a szemem valamin amitől jeges félelem kúszott fel a hátamon. Hideg, jeges félelem. A férfi lapockáiból két hatalmas szárny nyújtózott. Szemkápráztató volt. Tartottam tőle, de valahogyan meg is nyugtatott. Úgy tűnik észre sem vettek. Halkan beszélgettek.

- Ő az? - a szárnyas.

- Igen - bólintott a másik.

- Rajta van a nyaklánc. 

- Tudom, ezt még Uriel adta rá, mielőtt elküldtük őt az emberek közé. 

- Urielről jut eszembe... Mikor találkozik majd a szüleivel?

- Muszáj megvárnunk a 18. születésnapját tudod jól. Az két nap múlva lesz. Szerintem utána mutassuk be nekik. 

- Segítsek felkészíteni Őt? 

- 2 nap alatt nem sok mindent tudunk csinálni, szóval inkább csak meg kellene nyugtatni, hogy ne féljen annyira közöttünk. 

- Igazad van... Felébredt - nézett rám átható zöld szemeivel. Nyugodtság járt át mellettük. Mert az angyal (még mindig nem bírom felfogni, hogy léteznek) közelében is nagyon nyugodt vagyok. A rejtélyes idegen hozzám sietett, én pedi nem is tudtam melyik kérdésemet tegyem fel először, így hát egyszerre tudakozódtam.

- Mi a neved? Mi az Ő neve? Miért vagyok itt? Hogy érti azt, hogy bemutatni a szüleimnek? Kicsoda Ő? Mi olyan nagy dolog a nyakláncomon? Mi lesz a 18. szülinapomon? És a legfontosabb; igazat mondtál? Mármint a szeráfokról meg a többiről - pontosítottam. Mindketten csodálkozva néztek rám, majd észhez tértek. Az angyal szólalt meg legelőször.

- Raphael vagyok, a gyógyítás angyala. Arkangyal - mutatkozott be - ezek szerint - Raphael.

- Raphael a legjobb barátom, évmilliók óta. Az én nevem Nathaniel és mint mondtam tegnap, a 4. szeráf vagyok. 2 nap múlva be kell, hogy mutassunk a szüleidnek. Ők Uriel és Haniel, a két legerősebb szeráf. Azért vagy itt, mert elájultál, és el kell lassan kezdened a kiképzést, hogy remek harcos legyél. A nyakláncod különleges. Szimbolizálja a jót és a rosszat, a sötétséget és a fényt Az ellentéteket.  Védelmez téged a démonoktól, emellett önmagában is hatalmas ereje van. De már a te lényedhez tartozik. Igazat mondtam tegnap mindenről. Azt viszont nem mondhatom el, hogy mi lesz a születésnapodon - nézett rám komolyan.

- Hogy értetted azt, hogy én vagyok az éjszülött? - úgy döntöttem, hogy bár belülről ezerféle érzés fojtogat, majd később borulok ki amikor már egyedül leszek. 

- Te vagy az az angyal, akiről a jóslat szól.

- Nem tudom, hogy teljesen megvakultál-e vagy mi van veled, de nézz a hátamra! Ha nem vetted volna észre nincsen szárnyam, se semmilyen erőm - mutattam rá a lényegre, de mintha ez nem is érdekelte volna, csak összenézett Raphael-re. Mintha némán beszélgettek volna. Eddig azt hittem, ilyet csak a nők tudnak. Hosszas pillanatok után Raphael szólalt meg.

- Erről egyelőre nem mondhatunk semmit - szeme sajnálatod tükrözött, amit nem tudtam hova tenni. Rettenetesen össze voltam zavarodva, nem értettem még most sem. Újra Nathaniel-re néztem, erről eszembe jutott, vajon velem is csak azért volt, hogy a közelemben legyen? Hogy kiképezzen? Az a sok szerelmes szó csak ezért volt? Az ölelések, a csókok, a szeretet, mind csak hazugság volt? Elárulva éreztem magam. Mi van ha itt is van egy barátnője? Csalódtam. Mérhetetlenül szomorú lettem. Könnyeim előakartak törni, de nem engedtem. Nem sírhatok, egy szeráf és egy arkangyal előtt. Nem mutathatok gyengeséget. Minden próbálkozásom ellenére is, úgy tűnik az arkangyal észrevette, mert odajött hozzám és vigasztalóan megsimogatta a karomat. Nathaniel idegesen pillantott arra a pontra, ahol összeért a bőrünk. Féltékeny volt? Ki van zárva. Hisz nem is szeret. Csak átvert. 

- Magatokra hagylak - mosolygott rám kedvesen. A szeráfra nézett - Nem láthatja meg őt senki, amíg nem mutatjuk be.

- Tudom - bólintott. Kettesben maradtunk. Csak én és Ő. - Mi a baj, Beth? Miért sírsz?

- Csak egy kérdést válaszolj meg! Hazudtál? 

- Már megbeszéltük, hogy igazat mondtam.

- Nem arról - nyeltem nagyot, de a gombóc még mindig a torkomban volt - Hanem amikor azt mondtad, hogy szeretsz. Amikor legelőszőr találkoztunk, hazudtál?

Csendben volt. Azt hittem nem fog válaszolni, aztán rájöttem, hogy jobb lett volna ha nem válaszol.

- Igen... - folytatni akarta, de közbevágtam.

- Hagyj magamra!

- De...

- Egyedül akarok lenni - néztem félre. Már csak az ajtó csapódását hallottam, ezáltal utat engedtem a könnyeimnek. Egyedül maradtam. Újra. Lábaimat felhúztam mellkasomhoz és keservesen sírtam. Elárulva éreztem magamat. Megalázva. Mert hittem neki. Hittem benne, hogy valaki tud engem szeretni. Csak ismét pofára estem.