Prológus

Hiányzik. Őrülten hiányzik. legszívesebben fel sem ébrednék reggelente. Hisz az álmaimban velem van. Engem csókol, engem ölel, engem szeret. Olyan valóságos az álom. Néha azt hiszem nem is álmodom. Amikor megcsókol vagy megölel... úgy érzem repülni tudnék. Álmaimban általában egy mezőn vagyunk, de néha elvisz különböző helyekre. Mindig kettesben vagyunk. Egyvalamiben biztos vagyok. Ez egy köztes állapot. Álom és valóság között. A rejtélyes fiú teszi ezt. Biztos vagyok ebben. Van benne valami különleges. Valami veszélyes. De szeretem. Imádok vele beszélgetni. Velem gyengéd, de érzem, hogy valójában nagyon erős szellemileg és fizikailag egyaránt. Mellette boldog vagyok. Kimondhatatlanul jól. Ő meg tud nevettetni. Tudom. Tudom, hogy félnem kéne tőle. De nem bírok. Még sosem láttam a valóságban. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem csak én találtam ki. A gyönyörű barna fürtjei. A csodálatos kék szeme. A szemkápráztató mosolya. Tökéletes. Esténként korán lefeküdtem, és most, hogy elkezdődött a nyár későn kelek, csak miatta. Nélküle ürességet érzek, mintha hiányozna az egyik felem.

Aztán jön a rideg valóság. Felébredek.